Mostanában robogóval (is) járom Budapest utcáit. Ennek köszönhetően alakult bennem egy eléggé furcsa kép, melynek megfogalmazása időbe tellett. Sokszor, főleg a délutáni csúcsban tapasztalom, hogy a járművezetők – és szándékosan nem csak autó- vagy buszvezetőt írtam – a józan paraszti gondolkozásmódot a sutba dobva közlekednek.
Az csak egy dolog, hogy félnek az út szélétől, a jobbra-tartást, vagy a kihúzódást hírből sem ismerik. Mint mondottam volt, ez csak _egy_ dolog. De hogy miért kell padlógázzal közlekedni egy olyan kétsávos, kétirányú úton (Pesti alsó rakpart), ahol látható, hogy a maximális, egy lendületből megtehető út 100 méteres nagyságrendben mérhető, azt fel nem foghatom.
Azt se fogom sose megérteni, hogy ha folyamatosan halad a sor, és (csak saját példánál maradva) egy robogós tartja a tempót (nem megy se gyorsabban, se lassabban, mint azt a forgalom adta lehetőségek engedik), azt miért _kell_ megelőzni?
Személyes kedvencem az, aki a “dögöljön meg a szomszéd tehene is” elven nemhogy le nem húzódik, de még inkább lefogja a sávot.
Sokan leírták már előttem korábban is, de őszintén szeretném tudni a fenti viselkedések okát. A városi közlekedés szerves részét képezik a kétkerekűek, hajtásuktól (láb vagy motor), erejüktől (robogó, kismotor, nagymotor) függetlenül.
Azt hiszem, lassan ideje lenne tényleg szemléletmódot váltani. Mindenki lehet figyelmetlen, tévedhet, hibázhat. Ezen egyféleképpen lehet segíteni. Odafigyeléssel.
Aki pedig az utakon akarja kiélni a komplexusait, az alatta guruló lóerőkkel bizonyítani, hogy igenis erősebb, szebb… nos, nekik egészen kiváló pszichoterápiás foglalkozásokat tudok ajánlani.
A címként választott idézet sem véletlen. Ha már a feltételek esetleg adottak, miért ne haladhatna normális tempóban az, aki megteheti? Ezért pedig a forgalom többi résztvevőjének csak egyet kell tennie: passzívan engedni. Nem olyan nehéz az…